„Leigázott arcod,
hangod,
szavad,
pedig szíved borús,
elméd árnyas
képzetet kavart.
Volt mégis valami,
egy szikra talán,
mit nekem adtál,
mitől feltört a tűz,
mi égetett,
mohón habzsolta
elfojtott énemet.
Ez volt a mi titkunk,
vágyunk,
álmunk,
miben elmerültünk,
de fel nem törtünk,
sohasem”

„Jó, ha szívünk együgyű, de elménk nem az.”

„Mindig legyen nyitott az elméd és együttérző a szíved.”

„Ha beletekintesz a saját szívedbe, és nem találsz ott semmi rosszat, akkor mi okod van az aggodalomra? Mitől félsz?”

„Nem én törtem össze a szívedet - te törted össze; és azzal, hogy összetörted, az enyémet is összetörted.”

„Hallgass. Élj titkon. Ne fecsegd
ki álmodat, szerelmedet,
de jól figyeld, mit szíved ad:
a rejtett látomásokat,
csillagfényt, mit a végtelen
gyújt, s olt ki minden éjjelen.”

„Az elménk néha azt látja, amit a szívünk szeretne igaznak látni.”

„Semmilyen tűz vagy frissesség nem támadhatja meg azt, amit az ember elraktároz a kísérteties szívében.”

„Egy hang sohasem siethet a kép segítségére, és ez fordítva is igaz.”

„Arcomról a mosoly ledermed.
Ajkam a téli szélbe mártom.
Ma egy reménnyel kevesebb lett,
s eggyel több ének a világon.”