„Hó hull. Piciny, fehér hópehely.
A hulló hó egy kopár fát lep el.

Most a havazás sűrü és serény.
Födi a földet fehér, lenge fény.

Minden tetőn kövér hótakaró.
Takar a hó. Nem fáj a hó, a jó.”

„Inkább a hó hulljon, mint a legjobbjaink.”

„Ricse-ricse-Beatrice! Hó-rukk!”

„Felkészültünk a télre, de be kell valljuk, hóra nem számítottunk...”

„A tanács olyan, mint a hó; minél lágyabban hull, annál tovább időzik rajta, és annál mélyebbre süllyed az elmében.”

„Üzenet a kanadai zöldeknek: mentsétek a fákat: egyetek hódot.”

„A napsütés finom, az eső frissítő, a szél felerősít, a hó felvidít; rossz időjárás tényleg nem létezik, csak különböző jó időjárások.”

„Hullong a hó az alkonyaiban,
hogy egyik perc a másba pattan,
hull, hull — egyhangún — szakadatlan;
sziszeg, zuhog, akár a katlan;
tompán a néma házra hull,
zárdákon, csűrökön lapul;
sziszeg, zuhog, akár a katlan
s a temetőkre és sírokra száll le halkan.”

„Nem csillogó, lágy, lassú varázs ez,
a részem ő, mint mondatnak a szó.
Nem erdőtűz, kitartó parázs lett,
úgy vigyázom, mint bérceket a hó.
Zöld selyemháló szövi át,
mint kecses sellőt rejtegető tó,
sok letűnt esőt takar a felhő.
Kabinunknak a szűk kis ablakán,
ki nézeget, már nem elinduló,
csak az örök úton megérkező.
Hófehér hajó,
ringató óceánról álmodó,
tomboló vihartól sem változó.
...”

„Mikor hazám csak rendőrállam,
félgyarmat, félfegyenctelep
-- személyi kultusz korszakában --
egész pokol lett, s emberek
folytak el, mint a hó leve,
s nem csont, test s eszme erdeje
feszült volna az életekben,
akkor az otthont félretettem,
hogy bőröm mentsem s jelenem…
Azóta egyre keresem :
mi lett volna?… De nincsen válasz.
A ember újabb hazát választ
s tökben megkapja ugyanazt :
rendőrt, a rácsot, csak a méret
felpuffadtabb s a vér fehérebb,
a tetvek száma kevesebb.”