„A felnőttkor az elmétől függ, nem pedig az életkortól.”

„Halott vagy, ha csak a gyerekeket célzod meg. A felnőttek is egyébként csak felnőtt gyerekek.”

Walt Disney (1901–1966) amerikai rajzfilmrendező, producer, és forgatókönyvíró

„Amikor gyermek voltam, a felnőttekre igyekeztem hasonlítani, azóta pedig, hogy nem vagyok többé az, gyakran gyermekhez kívánnék hasonló lenni.”

Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828–1910)

„Tudod, a skizoid viselkedés elég gyakori dolog a gyerekeknél. Ez elfogadott, mert nekünk felnőtteknek van ez a kimondatlan megállapodásunk, hogy a gyerekek őrültek.”

Stephen King (1947) amerikai író

„A gyerekek olyannyira élvezik a mindennapjaikat, hogy abból a felnőttek is sokat tanulhatnának, ha vennék a fáradtságot, hogy megértsék és tiszteljék ezt az értéket.”

Keith Haring (1958–1990) amerikai pop-art és graffiti művész és társadalmi aktivista

„Egy gyermek három dolgot taníthat meg egy felnőttnek: ok nélkül boldognak lenni, mindig elfoglaltnak lenni valamivel, és tudni, hogyan követelje minden erejével azt, amire vágyik.”

Paulo Coelho (1947)

„Az emberek, ha idősebbek lesznek és rájönnek, hogy senki se hallgat rájuk, bosszúból gyereket szülnek maguknak, hogy legyen valaki, aki előtt játszhatják a felnőttet és mindentudót.”

Karinthy Frigyes (1887–1938) író

„…az ész tehát nem arravaló, hogy "irányítsa" az embert (lásd a pedagógiát: a felnőtteknek nem irányitaniok, hanem csak értelmezniük kellene a kicsinyeket) hanem arra való az ész, hogy a külvilágot önmagával együtt tudomásul vegye…”

József Attila (1905–1937) költő

„Minden ember a saját édenkertjébe születik. Feleszmélünk, és egyszerűen ott találjuk magunkat. Ó, azok aztán a csodálatos évek. A gyermekévek. Igen, akkor valóban minden más. Hihetetlen hosszúságúak a napok, biztosan tudjuk, hisszük, hogy Apában és Anyában nem csalódhatunk, ők nem bántanak, mellettünk állnak. A barátok barátok, az ígéretek pedig szerződések. A homokozóban mindig van homok, a tányéron mindig van étel. A játék örök, a vakáció ezer mérföld hosszú. Hiszünk az emberekben. Hisszük, hogy nem akarják elvenni, ami a miénk, hisszük, hogy igazat mondanak, hisszük, hogy a folyók el nem apadnak, a tavak ki nem száradnak, a nap mindig feljön és a csillagok mindig reánk ragyognak. Majd egyszer csak a mi kis külön bejáratú édenkertünk kapujának hangos csapódása jelzi: felnőttünk, és elvesztettünk mindent…”

Papp Olivér (1975) magyar író (1975–)

„Gyereket választottam »hősül«, mert a gyerek nagyon jó paradigmája a náci totalitarizmus dinamikájába belevetett embernek: ott a felnőttek tudata is infantilis tudattá fokozódik le, részben az érett ésszel követhetetlen események súlyánál fogva, részben pedig az ember anyagszerű kezelése által, amelyben szükségképpen felőrlődik mindaz a védekezési erő és lehetőség, amelyhez egy polgári neveltetésben részesült ember hozzászokott. Ebben az infantilis tudatban nincsenek primér morális elvek: csak a tapasztalat van jelen, és az üres fogalmak, amelyeket egy gyerek az iskolában, a szülői házban megkap. Regényem a tizenkét fokú zene kompozíciós elvét követi. Atonális regény. S ahogy a zene tonalitása egy hagyományon, egy harmonikus konszenzuson alapszik, amelyet az atonális zene bizonyos – és nem tisztán zenei – törvények hatására elvet, úgy a regény atonalitása is egy ilyen konszenzusnak a feladását, elvetését jelenti. Egy regényben a tonalitás nem egyéb, mint a társadalomban abszolút érvényes erkölcsi konszenzus. Pont ezt az erkölcsi konszenzust sodorta el Auschwitz. Úgyhogy olyan regényt írtam, amelyben az erkölcsi fogalmak nyelvkritikai viszonylatba kerülnek, és a szemünk előtt mondanak csődöt.
[…] Tizenhárom évig tartott, amíg a regény első gondolatától a regény utolsó mondatáig értem; de természetesen tizenhárom éven keresztül nem állandóan csak a Sorstalanságot írtam. Elsősorban is tudnom kellett, hogy miről akarok írni, mit akarok írni, föl kellett derítenem a saját tehetségemet, föl kellett dolgoznom az élményeimet, ki kellett alakítanom a víziómat az egész történelmi háttérről. Tapasztalnom kellett, majd el kellett képzelnem ennek a két apokaliptikus embertípusnak, a rettenet előidézőjének és a borzalom elszenvedőjének a karakterét. Nyelvet kellett teremtenem mindehhez, el kellett döntenem, hogyan kezelem az elbeszélésben az időt. 73-ban készült el, 60-ban határoztam el, hogy megírom, 31 éves voltam.”

Kertész Imre (1929–2016) magyar író, műfordító