„Vajon volt-e már a földön olyan büszke lélek, amely megvetette a reményt? Még Nietzsche maga is megriadt egy pillanatig, szűnni nem akaró mártíriumnak érezte az Örök Visszatérést, és ebből a rettegésből új reménységet, vélt megváltót alkotott magának – az emberfölötti embert. Ez is csak egy másik éden, másik visszatükröződés, amely kijátssza és áltatja a szerencsétlen embert, hogy kibírja az életet és a halált.
(23. fejezet vége, 295. oldal)”

„Hosszú távon mi alakítjuk magunkat és az életünket is. A folyamat csak a halállal ér véget, és a döntéseink teljes mértékben a saját felelősségünk.”

„A halál irgalmasabb, mint a remény. Nem is csoda, hiszen a halál Allah műve, a remény meg a mi ostobaságunk szülötte.”

„Vajon erősebb, nemesebb-e az a lélek, amely a maga puhácska, védett kis otthonában, távol a kisértésektől, megőrzi ártatlanságát, mint az, aki magára hagyatottan, ezerszer megkisértve, meg tud tisztulni bűneitől?
Egy gyengéd tiszta lélek története ez a regény, egy kedves, szerencsétlen leányé, akiből nagy, önfeláldozó szerelmének tisztitó tüze kiégeti a tisztátalanság porszemnyi salakját is, egy elveszett leányé, ki végül a pletykás, kiváncsi, kéjvágyó tisztességesek fölébe magasodik.”

„Minden, amit az ember az életben tesz, még a szerelem is, a halál felé száguldó gyorsvonatban történik.”

„Úgy tűnik, hogy az emberek nem látják, hogy a világról alkotott véleményük is jellemük vallomása.”

„Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.”

„Nem a tények zavarják az embereket, hanem a tényekről alkotott vélemények. A halálban például nincsen semmi szörnyű;”

„A nagy emberek azok, akik sokat éreztek, sokat éltek; és néha, néhány év alatt az ember sok életet él.”

„A büszke emberek maguknak szülnek szomorú bánatot.”