„Amadis Dudu minden meggyőződés nélkül haladt a keskeny utcácskán. A 975-ös autóbuszhoz vezető átvágások közül ez volt a leghosszabb. Mindennap három és fél jegyet szokott kezeltetni, mert menet közben, még a megálló előtt szállt le, s most megtapogatta mellényzsebét, hogy meggyőződjék róla, maradt-e még jegye. Igen. Maradt. Egy madarat pillantott meg; szemétrakás tetején ült, s csőrével olyan ügyesen kapirgált három üres konzervdoboz belsejében, hogy sikerült kikopognia az Ej uhnyem első ütemeit. Erre már megállt, de a madár ekkor hamis hangot ütött meg, és madárnyelven csúnyákat dünnyögve csőre között, dühösen tovarepült. Amadis Dudu tovább dúdolta a dalt, és folytatta útját. De aztán ő is gikszelt, és káromkodásra fakadt.”Boris Vian (1920–1959) A regény első bekezdése Pekingi őszHal, Madár, Út
