„Vannak szemek, melyeknek fizikai felülete és mintegy a lelki felülete teljesen azonosak: ezek üres, tartalmatlan és meddő-nézésű szemek. Vannak aztán bizonyos „mély” szemek, ahol ez a távolság a kétféle „felület” között oly nagy, hogy a „fizikai” szinte teljesen elenyészik, és az egész szem azt a benyomást kelti, mint egy végtelen hosszú enfilade szobasor utolsó árnyékos szobája, vagy mint egy alacsony szoba plafonja, amelyen perspektivikus freskó van, és így a szoba szinte az égboltig látszik kitágulni felfelé: a szem sokkal messzebbről („mélyebbről”) jön, mint az arc, és elveszti fizikai egyszerűségének és homogénségének jellegét, hogy helyette külön térszuggesztiót alkosson magának, tele árnyékokkal és a folytonos mélyülés plasztikus fokozataival. Mintha egy meleg sátor legmélyébe néznénk, ahol nincs fény és világosság, csak a távolság érzése, amely sugárként realizálható csak számunkra.”Szentkuthy Miklós Prae
„Édes jó Jézusom, tudod, rögeszmém, hogy a barokk csak úgy lesz teljes, minden eddigi teljességei után, ha én megszentelem, ha én igazolom, ha saját életemmel, tévedéseimmel, színházaimmal, isteni szenvedéseimmel, földnél mélyebb egyszerűségemmel, prófétákénál rekedtebb vallásosságommal, karthágói nimfomániásokénál érzékibb és líraibb szerelemmel, katonai heroizmusommal, kórházi pöcemosogatásommal megmutatom mindörökre, hogy ezek a spanyolok az egyetlen emberi lehetségeset mutatták a világnak, s aki nem spanyol úgy, ahogy én: az hiába jött a világra! Ezt a mondatot elfojthatta volna számon holmi ál-alázat – de minek, mikor alázat vagyok a részegségig? Van-e megalázóbb köpenyem, mint az örök barokkság fojtó maskarája, melyet mindenki kerül, mint múmiát és maszkot, s én tudom, hogy ők a színészek és én a katolikus bárány, aki először őszinte a világon. És tudom azt, hogy ez a barokk ősemberiség szörnyű veszély: ha csak egy hajszálnyi kompromisszumra merek lépni a nem-barokkal – a semmibe, a meddő guignolba zuhanok, mint egy nagypénteki gyertyatartó, melyet lerúgott a túlbuzgó sekrestyés. A státusom: kétségbeesett státus, patologikus státus, paradox státus – de ha egyszer emberi lényeget és isteni lényeget akarok a legfilozofikusabban és legnéplírikusabban megvalósítani, akkor nincs más út, mint ez a hazugságlátszatú feszültség, áldinamikának látszó, kigúnyolt lelki rémdráma a corpus domini nostri Jesu Christi előtt.”Szentkuthy Miklós Szent Orpheus Breviáriuma
„Egyedül vagyok, egyéni vagyok, csak én vagyok, és éppen az egyes ének, az egyének és az egyedek azok, ami nem számít a természetben, amivel nem törődik sem a történelem, sem a csillagok járása, sem az évszakok, sem a mítoszok istenei – az egyén semmi, nulla, névtelen sejtszilánk, jön-megy, anyja buta hús-koporsójából ki, vacak puhafa koporsókba be, mint aki csak bujkál és szégyenkezik, és öt percig sem bírja a világosságot: ez vagyok én, a megtestesült elhanyagolandó, nem szorzó és nem osztó – pedig! pedig! ugyanakkor az egyén egyéni világa az egyetlen valóság, az első és az utolsó pozitívum, az, amit én láttam, az az istenség, az a természet, az a szerelem, az a történelem – anyám méhe előtt a dolgok mind legfeljebb jámbor vagy bárgyú hipotézisek számomra, és ami sírom lakatjának csattanása után következik, bolond fikció, hisztérikák tolonc-kórházbeli látomása. Az egyéniségemet érzem csak valóságnak, s a természet, ha valamivel egész bizonyosan nem törődik, akkor az egyéniségem az!”Szentkuthy Miklós