„…
viszek egy szívet viszek egy májat
viszek egy kívül-belül lakhatatlan tájat
naná hogy úgy van ahogy azt sejted:
viszek egy lassú burjánzásnak indul sejtet
viszek egy csúnyán beszopott mesét
viszem a legesleges legutolsó esélyt
ki tudja, lesz-e búcsúzni időm
viszem a Duna-parton levetetett cipőm
mit bánom úgyis elviszem lazán
elviszem gond nélkül a hátamon a hazám
aki ma büntet az holnap lövet
viszek egy mindig újra föl-földobott követ

Ezt is elviszem magammal…”

„Az idő megteszi a magáét, akár akarod, akár nem. Mindent magával visz, és a végén nem marad más, csak a sötétség. Néha találkozunk másokkal ebben a sötétségben, és néha megint elveszítjük őket.”

„Egyetlen meggondolatlan, félig indulatból kiejtett szó elindítja az embert, elindítja olyan nyomon, melyen azután már akarva-akaratlan tovább kel haladnia. Abban a pillanatban midőn rálépünk, nem is álmodjuk, hogy hova visz. És még azután is jó ideig azzal áltatjuk magunkat, hogy az csupán egy incidens, mely rövid időn leperegvén újra szabaddá leszünk, újra tehetünk kedvünk szerint. Erdőn vannak ilyen ösvények néha, melyek látszólag egymás mellett haladnak. Csupán egy árok vagy vízmosás választja el. Azt hinné az ember, mindegy, melyikre lép. Pedig lassanként elhayják egymást az utak és nem találkoznak többé.”

„S mivel a lelkünk akkor ér el rendeltetése csúcsfokára,
ha dalokat visz fel magával két szárnya közt, s lázítva hat,
elhihető-e az, hogy egyszer kihúnyhat a szent szűz világa
s a múzsa-raj valamikor csak csalóka káprázat marad?

(…)

Jertek: a fülemüle csattog, s virágzik már az orgona;
daloljatok: mi bájos, édes, nemes, nem halhat meg soha.
Az érzelem, akár a jóság, a megvénült szívben kimúlhat,
és emberből az ember újra a régi állattá vadulhat,
de sohasem változhatik meg virágok s csillagok sora.
Jertek: a fülemüle csattog, s virágzik már az orgona.”

„Mi az illat? Van, ki rámondja, semmi,
alig érezzük, mikor ellebeg,
s ami benne titkon, izzón remeg,
ha sejtjük is, nincs mód birtokba venni.

Mi az illat? beteg tud rá felelni,
ki kétli, hogy vár még rá kikelet,
s szíve homályos vággyal akar egy
utolsó virulásra kirügyezni.”

„Ha ma veszítesz, holnap nyersz. Ebben a soha véget nem érő kihívás szellemében rejlik a győztes szíve.”

„Azért a helyedben nem várnék túl sokáig. Te tudod a legjobban, hogy az idő értékes ajándék. A várakozás pedig veszélyes is lehet. Néha elmegy a hajó, és akkor már késő bánat.”

„A botok és kövek eltörhetik a csontjainkat, de a szavak összetörik a szívünket.”

„A mai jó idők a holnap szomorú gondolatai.”

„Nem tudom, ki találta ki a magas sarkú cipőt, de minden nő sokkal tartozik neki.”