„Tündöklő őszi ég, rózsaszín ragyogás vagy”

„Mi a dicsőség?…Tündöklő szivárvány, a napnak könnyekben megtört sugára.”

„Az élet árnyékainak nagy részét saját ragyogásunk okozza.”

„Arcába csapódott gyűrt falevelekkel és véreres szemekkel befordul utcánkba az első őszi reggel.”

„Isten azért engedi az árnyékot, hogy a fény ragyogása annál inkább érvényre jusson.”

„Testünk alá van vetve az égnek, az ég alá van vetve szellemünknek.”

„Inkább lennék egy pompás meteor, minden atomom pompás ragyogásban, mint egy álmos és állandó bolygó.”

„Lehet, hogy az egész élet nem más, mint egy nagy illúzió? Mint egy óriásira felfújt, rózsaszín lufi? Mi emberek körülálljuk, és nézzük a Teremtőt, amint fújja, csak fújja azt a lufit, közben süt a nap, mindenki jókedvű, madarak csiripelnek, kutyák szaladgálnak, gyerekek nyújtják kezüket a szétpukkadás előtt feszülő gömb felé. Szivárvány az égen, nevetünk mindannyian, majd egyszer csak egy nagy pukkanás, hulló gumidarabok… eltűnt a szivárvány, elhallgattak a madarak, megálltak a kutyák. Felhő jött és eltakarta a napot. Még egy-két nevetés-foszlány, néhány gyermekkéz, mely megállt a levegőben. Felfelé mutatnak ugyan, de a lufi már semmivé lett. Aztán eltűnünk. A Teremtő pedig máshova ment, egy új, rózsaszín lufival.”

„Tanúm az üres ég.”

„Volna csak enyém az ég köntöse”