„Nézz a szemembe, és boldog leszel. Énekeld a dalom, és egészséges leszel. Szólítsd Ho Gjongjongot, és megnevettetlek. Szólítsd Ho Gjongjongot, és átmész a vizsgán. (내 눈을 바라봐, 넌 행복해지고. 내 노래 불러봐, 넌 건강해지고. 허경영을 불러봐, 넌 웃을 수 있고. 허경영을 불러봐, 넌 시험 합격해. Ne nunul parabva, non hengbokhedzsigo. Ne nore pullobva, non konganghedzsigo, Ho Gjongjongul pullobva, non uszul szu ikko. Ho Gjongjongul pullobva, non sihom hapkjokhe.) – részlet Call Me c. dalából”

„Részlet egy riportból:”

„Soha ne fordítsd lefelé a fejed. Nézz fel.Nézz a világ szemébe.”

„Ne tekints félelemmel és viszolyogva erre a világra. Bátran nézz szembe bármivel, amit az istenek adnak.”

„Nézz szembe a hiányosságaiddal, és ismerd el őket, de ne hagyd, hogy uraljanak téged. Hagyd, hogy türelemre, kedvességre, belátásra tanítsanak.”

„A nagy zuhatagban megláttak egy kis csőszkunyhót. Csak az nyújthatott némi fedezéket az eső elől
A tetőt tartó cölöpök már elferdültek, és a szalmatetőn nagy lyukak tátongtak.
A fiú mégis talált egy sarkot, ahová az eső talán nem vágott be annyira, oda állította a lányt.
A lány ajka lassan megkékült, egész teste remegett. A fiú levette bélelt szövetkabátját és a lány vállára terítette. A lány vízben ázó szemmel a fiúra nézett, a fiú csak csöndesen állt egyhelyben. A lány ekkor kihúzta a törött szárú hervadt virágokat a kezében lévő csokorból, és a lába elé dobta. Lassan az a hely is, ahol a lány állt, beázott. Most már nem lehetett hová bújni az eső elől,
A fiú kinézett, gondolt egyet. Majd kiszaladt a cirokföldre. A cikrokkötegekből egy nagy kazlat csinált és amikor már úgy látta, elég tág a belseje, a kunyhó felé nézett, és intett a lánynak, jöjjön át oda.”

„Jöjj szerelmes szivemre, szép cicám,
de húzd be karmod büszke tűit;
hadd nézzem szemed, melynek parazsán
fém és agát elegye izzik.”

„Én, boldogolván azt a madarat,
ki kalitjából legalább kilátott,
a semmiből alkottam új világot,
mint pókhálóból sző kötélt a rab.
Babits: Bolyai – részlet”

„Néztél már gyerekszembe? Pár éves gyerek szemébe. De nem úgy felszínesen, ahogy mi egymásra nézünk - hanem komolyan. Kíváncsian. Mélyen. (…) Édenkerti tekintet ez. Zavartalan békés. Tiszta. És… boldog? Igen, boldog. De nem úgy, hogy örömteli, hanem úgy, hogy egységben él önmagával: egy olyan világból néz, ahol nincs még hasadtság, dráma, - ahol a lélek még nem koszos.”

„Büszkén hivatkozunk népköltészetünkre és népművészetünkre, ha rá kerül a sor, de nem értünk belőle semmit. Mintha a bibliai átok telt volna be rajtunk: Megverem e nép szemeit, hogy nézvén nézzenek és ne lássanak, bedugom az ő füleit, hogy hallván halljanak és ne értsenek.”