Stephen King: Ember (oldal 4)

„Ha az ember olyasmiről beszél, ami régen történt, akkor teljesen kinyílik. A történet kihajt, mint egy virág. Asszem ez jó is, rossz is.”

„Ha az ember csaknem mindig nyer, akkor a győzelemnek olyan lesz az íze, mint a megerjedt szőlőlének.”

„Furák az emberek.”

„Ó, ember, miért olyan kemény a világ?”

„A külvilág csaknem teljesen elmaradt, és ha ez történik, az ember kezdi tisztábban hallani magát. Ha pedig az énjeink - a felszín és a mély - jobban megértik egymást, ez kiiktatja az önmagunkban való kétkedést, és felszámolja a zűrzavart.”

„Amikor az ember életben próbál maradni, csak azt látja, amit látnia kell; a többi a kerítés mögött marad.”

„De aztán a következő borongós napon olyan iszonyatos erővel hasított a lelkébe Scott hiánya, hogy nem érzett mást, csak ürességet, többé nem érezte magát nőnek, mintha egy halott fa lett volna, amelynek ágai között keresztül fúj a metsző novemberi szél. Liseyt most is ez az érzés gyötörte, Scott nevét akarta kiáltani, haza akarta hívni őt, majd' megszakadt a szíve, ahogy belegondolt, milyen évek várnak rá, és azon tűnődött, mire jó a szerelem, ha ez a vége, ha csak tíz másodpercig is így érez az ember.”

„Az embernek meg kell fizetnie a rögeszméi árát.”

„Az az ember, aki a pénzt szereti, szemét, gyűlöletes fajzat. Az, aki nem tud bánni vele, bolond. Nem kell gyűlölnöd, elég, ha sajnálod.”

„Martin tiszteletes ezerszer elmondta, úgy sulykolta belé, mint valami helyesírási szabályt: épelméjű ember nem hisz istenben. Ezt nem mondhatod el a szószékről, mert a gyülekezet kikergetne a városból, de ez az igazság. Istennek semmi köze az ésszerűséghez; istennek a hithez, a bizalomhoz van köze.”

„Rájöttem, az ember mindig talál valamit, amiért hálás tud lenni.”

„Alighanem tévhit, hogy az emberi lélek csak bizonyos mennyiségű iszonyatot képes befogadni és átélni. Éppen ellenkezőleg: ahogy a valóság egyre sötétebbre vált, úgy indul meg valamiféle hatványozódási folyamat. Nem könnyű beismerni, de a tapasztalat azt mutatja: amikor már végképp elborul a látóhatár, olyankor az iszonyat iszonyatot szül, a balszerencséből újabb, immár szükségszerű balszerencse fakad, mígnem mindent elnyel a feketeség.”

„Minden rendbe jön – Maga sem hitte, amit mondott, de hát így szólt a litánia, az altató, a felnőtt hangja, mely az évek fekete kútjába, a gyermekkori rettenet nyomorúságos vermébe is utat talál; ilyesmit mond az ember, ha a dolgok rosszul alakulnak; ez az a fény az éjjeliszekrényen, mely ha el nem is űzi a szekrényben megbúvó szörnyeteget, de egy darabig távol tartja; az erőtlen hang, melynek mindazonáltal szólnia kell.”

„Ez nem Isten cselekedete volt. Ez a tiszta emberi kibaszottság cselekedete volt.”