Nyikolaj Alekszejevics Zabolockij idézet

„A földet hideg béklyóba igázva
közelg a tél, kezét a vízbe mártja.
A folyó megremeg, halálát érezi,
fáradt szemét már nem nyithatja ki;
és gyámoltalanul magába hulló teste
egyszer csak iszonyún kinyúlik megmeredve,
ólomszín fodrait alig rezdíti meg,
bénán vergődve fekszik, reszketeg.”

Nyikolaj Alekszejevics Zabolockij

Fordította Fodor András
Idézetek verseiből

„Vakitón hunyorít s belerándul a kínba a villám,
puha fellegek árnya omolva a fűre terül,
lélegzeni mind nehezebb, felhő gomolyog, sürü hullám,
a madár alacsony köröket kanyarítva repül.”

Nyikolaj Alekszejevics Zabolockij

Fordította Rab Zsuzsa
Idézetek verseiből

„Borsószemű öreg eső hulldogál,
zúg a szél, távolban köd lapít.
Levelek ezüst-fonákja fedi már
borzolódó nyárfák lombjait.”

Nyikolaj Alekszejevics Zabolockij

Fordította Fodor András
Idézetek verseiből

„Ha évek alkonyán ez élet ellobog,
s kioltva fényeim, megint elindulok,
s a változó világ ködébe visszatérek,
ha milliárdja újabb nemzedéknek
a földet csillogóbb csodákkal tölti meg,
a nyomán ha majd a természet megépül –
smaragdos erdeim, fogadjatok be végül,
s fedjétek hamvaim, ti ismerős vizek!

(…)

Ó, ismeretlen, távoli utód,
nem éltem én hiába! – Végy kezedbe,
hisz érted égtem el, hogy énvelem fejezd be,
mit végbevinnem, íme, nem jutott.”

Nyikolaj Alekszejevics Zabolockij

Fordította Hárs György
Idézetek verseiből