Ajánlott idézetek

oldal 2

„de maradt a legfőbb,
mit hiba lenne feledni:
megtanítottalak szeretni.”

„Bekéredzkednék névtelen helyekre
Leülnék tűzforró öledbe

Összeszedném meghiúsult álmaid morzsáit
Megszámlálnám boldog és boldogtalan óráid

Visszhangra találna fülemben
minden elfeledett szavad
Koszorúval fejemen hirdetném
Minden nekem épített falad”

„Kertedben a rózsáid megfagytak
Már semmid sem maradt
Csak az emlékem”

„Kívántam sokszor,
bár meg ne ismertelek volna,
ha hangodat nem hallottam volna,
arcodat nem láttam volna,
könnyebb lenne most, tudom,
mégis,
mindig,
újra,
léptedről álmodom.”

„Vihar van odakint, és félek idebent.

Bárcsak odakint lehetnék, a szabad ég alatt. Inkább érezném a bőrömön a vad esőcseppeket és a kemény szelet, minthogy idebent üljek bezárva. Összegörnyedve, rettegve, megsebezve.

Még akkor is itt van, amikor nincs itt.
Folyton érzem magamon figyelő szemét, érzem ujjainak égető bőrét.

És rajta kívül nincs semmim.

Csak mi vagyunk itt, ketten. Ő, a hosszúra nyúlt árnyék, és én, a sarokba szorított kisegér.

És ő a fülembe suttog: Mignon, Mignonette, édes kis Mignonette…”

„Mert úgy kívánnak ők engem,
Ahogy még soha senki senkit nem kívánt”

„A kávézó teraszára ülünk ki, a napra, és a Nap ragyogó fényt von köré, olyan ragyogó fényárban úsztatja szőke haját, mintha nem is volna igaz.

Vállát szabadon hagyó, fodros ujjú, könnyű kis ruhát visel, elragadó benne, akár egy földreszállt angyal!

Képtelen vagyok levenni róla a szemem.

Szeretem azt a szexin kiálló kulcscsontját, ami olyan törékennyé teszi, szeretem a barna pöttyeit a vállán, a karján, a mellkasán, szeretem a szőkeségét, csókra hívó száját…

Jegeskávét iszik, mert már egészen meleg van, igazi tavasz, ahogy mondani szokta, és a szívószállal babrál, és azt kívánom, bár ketten lennénk itt, bár ketten lennénk az egész világon.  

A tejszínhabos ajkát nézem. Ó, bárcsak megcsókolhatnám!

Kísértesz, porcelánbaba, a szőke hajaddal, és a szexi barna pöttyeiddel, és mindennel, ami vagy, voltál és leszel.

Kívánlak, és örülök, hogy létezel.”

„Teszek még egy óvatos lépést. Rövid, testhez simuló fekete ruhácskája bőséges betekintést enged hatalmas kebleibe. A lábai karcsúak és hosszúak, de magassarkú nélkül nem érhet a vállam fölé. Apró ajka rózsaszínre festve, illik hozzá ez a cukorkára emlékeztető árnyalat. Hatalmas sötét babaszeme tele van fénnyel és ábránddal. Picike, pisze orra olyan, mintha rajzolták volna.

Alig visel sminket, és még ennyire sem volna szüksége. Önmaga akar lenni, nem hajlandó maszk mögé bújni, még egy ilyen est alkalmával sem.

Messziről látszik, hogy tökéletes a bőre. Puha, hamvas, és fehér. Akár a porcelán… Finom ívű, szabályos arca tisztaságot és ártatlanságot áraszt. Akár egy babáé… Bármeddig el tudnék időzni szoborszépségű arcán.

Egyszerűen tökéletes.

Olyan, akár egy élő baba.

Porcelánbaba.”

„Akarnak téged. Legszívesebben üvegbura alá zárnának, hogy tanulmányozhassanak.

Neked nem kell produkálnod magad ahhoz, hogy figyeljenek rád. Mindenki téged bámul, mindenki akar belőled egy darabot. Te nem csak ott vagy valahol, te jelen vagy.

Én is ezt akarom. Csak bámulni téged, gyönyörködöm benned, és tanulmányozni.

A koktélruhád ugyan mélyen dekoltált és magasan felsliccelt, de még ez a feslett kis darab sem tudja megrontani a belőled áradó tisztaságot és fényt.

Ártatlan szemed megmentő után vágyakozik.
ÉN leszek a megmentőd.

Ez a világ túl veszélyes neked.”

„Csak nézem, és elveszek a ragyogásában. 

Míg mások ármánykodnak és gáncsoskodnak, ő senkinek sem tudna ártani, egy rossz szót sem szól senkire, csak mosolyog, ragyog.

Ő maga vagy a megtestesült szépség kívül-belül.”

„De nem haragszom rád, tudom, hogy művész vagy, fényképezel, és installációkat készítesz meg assemblage-okat, könyveket írsz és verseket, és egy nap híres leszel.

Én meg alig várom, hogy végezz a munkáiddal, kézenfogj és körbevezess a műtermedben, akár egy tárlaton.

Szeretem a műtermed. Olyan izgalmas és egyedi hely, tele elgondolkodtató, misztikus és megfejtenivaló tárggyal és műalkotással… A te különleges világod mindenkit magába szippant, aki belép az ajtaján.
Neked csupa figyelemreméltó dolog kerül ki a kezeid közül. Nem ismertem még senkit, aki ilyen érdekesen látta volna a világot, és ennyi nagyszerű dolgot hozott volna létre, mint te.”

„Nem félek a haláltól, mert nem hiszek benne. Csak kiszállok az egyik autóból, és beszállok egy másikba.”

„Sok mindenen keresztülmentem életemben. Tudom, milyen érzés feszengve kiszámolni a kasszánál az aprót zsemlére és felvágottra, tudom, milyen érzés, ha az ember a földön fekszik és rugdossák, tudom, milyen érzés kétségbeesetten menekülni az éjszakában, tudom, milyen érzés a fájdalom, és a félelem, de ha mindezt nem tudnám, alkotni sem tudnék.
És nekem alkotnom kell.

Ad astra per asperas.1

Azokra, akik mindezt nem tudják, száz év múlva senki sem fog emlékezni. Az alkotásaik nem többek holmi dekorációknál. Nincs bennük semmi forradalmi, semmi eredeti.

Én viszont halhatatlan leszek.”

„Úgy tart itt magánál, mint valami dísztárgyat, amit néha elővesz az elzárt vitrinből, megcsodál, körüljár, végigtapogat, aztán gondosan visszazár a helyére.”

„… mit tett ő a hazáért?
Miatta hét esztendeig szívá csak
A börtönök dögvészes levegőjét,
És csak fél századig
Tartá vállán, mint Atlas az eget,
A nemzetiségnek ügyét.”

„Vannak ilyen ritka pillanatok az életben - amikor a színek hirtelen színesebbek lesznek, minden felderül, tisztábban hallod a hangokat, jobban ízlik az étel, és mindig, minden egyes pillanatban ő jár a fejedben, közben pedig tudod, hogy a másik pontosan ugyanezt érzi irántad.”

„Sétáltam egy este, az út egyik oldalán terület el a város, a másikon, alattam a fjord. Fáradt és beteg voltam – megálltam, s lenéztem a fjordra. Épp lement a nap, a fellegeket vörösre színezte, mint a vér. Úgy éreztem, hogy egy sikoly tör át a természeten – úgy tetszett, hogy hallom a sikoltást. Megfestettem ezt a képet, a felhőket valódi vérnek festettem. Sikoltottak a színek. Ez lett az Életfríz Sikoly című képe.”

„A költőnek túl sok szó van a szótárában, a festőnek túl sok szín a palettáján, a muzsikusnak túl sok hangjegy a zongoráján.”

„Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében… (Ahogy tetszik II. felvonás 7. szín; fordította Szabó Lőrinc)”