„Egyszerre ástam, ástam,
míg testem izma bírt:
ájult lidércnyomásban
ástam egy csúnya sírt.

(...)

Fáradt karom lecsüggedt,
elkészültem vele
és vágytalan-sötéten
hulltam magam bele.”

„Sírni a szemünkkel sírunk, más lehetőség nem adatott nekünk, de azon az estén úgy éreztem, mintha minden pórusomból, testem minden hasadékából és zugából patakzanának a könnyek.”

„Szeretni csak kitárt karral lehet. Ha karunkat összefonjuk, rá fogunk döbbenni, hogy már csak önmagunkat öleljük.”

„Talán csak fekszünk valahol, és végiggondoljuk az életet. Nem teszünk meg egy lábnyi távolságot sem, nem töltünk egyetlen percet sem távol az anyag-testünktől, csak gondolatban szeretünk, sírunk, sétálunk, nevelünk gyereket, játszunk a kutyával… S mi van akkor, ha még testünk sincs, csak fénygömbök vagyunk a Játékmester univerzumában? Fénygömbök, energiagombócok, akik szabadidejükben elképzelnek maguknak egy életet, és gondolataikkal „lejönnek” a Földre – ami lehet, hogy ugyancsak elménk szüleménye. Egyszer mindannyian megtudjuk, melyik víziónk az igazság.”

„A meghajtott fejet nem vágja a kard.”

„Akik nem sírnak, nem látnak.”

„Az élet minden pillanata egy lépés a sír felé.”

„Ó, szépség, miért nem vagy elég? Miért sírok a szerelem után?”

„Mit kerestem, amikor kimásztam az odúmból, a hunyorgó fényben vonszolva magam elérhetetlen ködképek felé? (…) A visszautat a sötétbe, a semmibe, a komolysághoz, haza, valakihez, aki még mindig vár, akinek szüksége van rám, és akire nekem is szükségem van, aki a karjába zár és azt mondja, ne hagyjam el soha, aki átadja a helyét és virraszt fölöttem, aki szenvedett, ahányszor csak elhagytam, akit gyakran meggyötörtem és akinek ritkán okoztam örömet, akit sosem láttam.”

„Soha ne nyújtsd ki a kezed, hacsak nem vagy hajlandó kinyújtani az egész karodat.”