„Bocsássa meg nekem a Bán Zoltán-i világszellem (teszem azt), de nem mondom meg a nevét, ragyogva, a fölismerés, friss örömével az arcán lépett hozzám: Te, ez tényleg jobb író, mint én.”

„Isten egy arcot adott neked, te pedig magadnak csinálsz másikat.”

„Egyszerűen fogalmazva, te azt hiszed, hogy a dolgok vagy az emberek boldogtalanná tesznek, de ez nem igaz. Te teszed magdat boldogtalanná.”

„Te teljesen meg vagy buggyanva. Ezt most úgy mondom, szeretettel… Itt valami baj van.”

„Te mondhatod, hogy álmodozó vagyok, de nem én vagyok az egyetlen. Remélem, hogy egyszer csatlakozni fog hozzánk és a világ egyként él majd.”

„Hol a hazád, mondd, madár!

s este milyen tanya vár?

Milyen fészek, milyen lomb?

Oh te rétek dísze, mondd!”

„A science-fiction írók – sajnálom, hogy ezt kell mondanom – tényleg nem tudnak semmit. Nem beszélhetünk a tudományokról, mert csak behatárolt és nem hivatalos tudással rendelkezünk róluk, és általában a történeteink is borzasztóak.”

„Pálma: Én szabadelvű vagyok, de… Fifti: Mi vagy te? Szabadelvű… Hát azt nőben azért másképp mondjuk…”

„Menni, maradni jobb? Maradj, ha tudsz te tűrni, menj, ha kell.”

„Tudja az igaz Isten, hogy akkor sem gyűlöltelek én tégedet. Ha szinte valami idegennek mutattam is magamot hozzád, azt az emberek nyelvétől való féltemben is míveltem. Főképpen azért, hogy az tökéletességet s töredelmességet akartam benned keresni, s oztán, hogy kevés keserő után jobb űzőven esnék az szerelemnek édes gyümölcse. Ah, Sylvane, Sylvane, ki méltán viseled az neved, tudniillik az vadember nevet, mert nemcsak szódról s dolgaidról, hanem nevedről is megtetszik az te vad természetednek kegyetlen volta! Tudom, jól tudom, hogy Juliára veszett eszed; ki igaz, hogy nálamnál ifjabb, de hozzád bizon sem hívebb, sem tökéletesb, s ha szinte oly ifjú nem vagyok is, mint ő, de rútabbnak ugyan nem tartom azért magamot nálánál én is.”