„Bizony vannak vérszomjas fenevadak, vannak vámpírok, kísértetek, s élnek a puszták titokzatos rémei. A szörnyek halhatatlanok.”

„A tőke olyan holt munka, amely vámpír módjára csakis az élő munka erejének kiszivásából él, és minél több munkát szív magába, annál jobban él!”

„Aki nem tud csodálkozni és borzongani az élet titokzatos szentélyében, az olyan, mint a halott, akinek a szemei becsukódtak.”

„Asztrov:) Azok, akik utánunk majd száz vagy kétszáz esztendő múlva élnek, és akik majd lenéznek bennünket azért, mert ilyen ostobán és ilyen ízléstelenül éltük le az életünket – azok talán megtalálják a módját, hogyan lehetnek boldogok, de mi… Nekünk már csak egy reményünk van. Az a remény, hogy ha majd a sírban nyugszunk, meglátogatnak a kísértetek, talán éppen kellemes kísértetek.
(4. felvonás, 466. oldal”

„Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei mívelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. (I. fejezet, 9. oldal)”

„Ha valaki annyi bátorságot visz bele az életbe, hogy a világ nem is tudja megtörni, csak úgy, ha megöli, akkor bizony meg is öli. Mert az a mi sorsunk, hogy az élet megtörjön minket, de néha éppen azon a ponton leszünk erősek, ahol legjobban megtört az élet. De akit megtörni nem bír, azt megöli a világ. Részrehajlás nélkül öli meg őket, a jókat és nemeslelkűeket és bátrakat egyformán. Aki pedig se nem ilyen, se nem olyan, az is biztos lehet benne, hogy az élet megöli, csak nem olyan sürgősen.”

„Minthogy az emberi dolgok nem örökkévalók, hanem kezdetüktől fogva utolsó pillanatig mindig lejtőn haladnak, különösen pedig az emberi élet, bizony Don Quijote sem kapott olyan kiváltságot az égtől, hogy élete folyását feltartóztathatta volna; az ő vége is eljött, ütött utolsó órája, mégpedig akkor, amikor a legkevésbé gondolta volna.”

„Minden, ami él, az túlságosan is titokzatos. S te, kedvesem, számomra örök talány maradsz, amelynek értelme az élet gyönyöreit és a halál borzalmait rejti magában. Ne félj attól, hogy odaadod magadat nekem. Mindig vágyni fogok rád, és sohasem foglak kiismerni. Vajon valóban a miénk-e valaha is az, akit szeretünk? Vajon másvalami-e a csók és az ölelés, mint egy gyönyörűséges kétségbeesés erőfeszítése? Még amikor karjaimba szorítalak, akkor is kereslek; sohasem vagy az enyém, mert mindig kívánlak téged, s mert benned a lehetetlent, és a végtelent kívánom.”

„Megélhetési szempontból a felkínált állás akkori helyzetemben mentőöv volt. Fiatal koromból adódóan akkortájt még sem világnézeti, sem politikai kérdésekben nem voltam érett. Ma már mosolyogva, és némi nosztalgiával tekintek vissza akkori énemre. Teljesen kielégített az, hogy boldog házasságban élek, van két gyönyörű gyerekem, van mit ennünk és hol laknunk, és csodálatos nyarakat élünk át a Mátrában. Közéleti szempontból úgyszólván közömbös voltam, de ez bizonyára így volt elrendelve.”

„Amíg élek, amíg élünk, semmi nem késő.”