„Az Avemart kiegészítő, támogató készítményként lehet szedni. Semmiképpen nem valamilyen klasszikus klinikai kezelés alternatívájaként. A készítmény szabadon megvásárolható a gyógyszertárakban.”

„Magad kezeléséhez használd a fejed; mások kezeléséhez használd a szíved.”

Eleanor Roosevelt (1884–1962)

„Saját sötétségünk ismerete a legjobb módszer más emberek sötétségének kezelésére.”

Carl Gustav Jung (1875–1961) svájci pszichiáter, pszichológus

„Mindig legyen óvatos minden olyan hasznos dologgal, amelynek súlya kisebb, mint a kezelési útmutatója.”

Terry Pratchett (1948–2015) angol fantasy- és science fiction-író

„Az élet betegség, melyből tizenhat óránként folyton kigyógyít minket az álom. Tüneti kezelés; valódi gyógyszer a halál.”

Samuel Beckett (1906–1989) ír költő, próza- és drámaíró

„Ki tudja, hogy hol a vége? Annak, aki a válság kezeléséért felelős, legyen az vállalat vagy ország, nagyon gyorsan fel kell vennie az események ütemét, ritmusát, hogy megpróbáljon ehhez alkalmazkodni és elémenni. Ne a görbe mögött haladjon, ahogy az angolok mondják: „behind the curve”, hanem próbáljon elévágni.”

Bajnai Gordon (1968) magyar politikus

„Ha a tudósok új tudományos adatok nélkül "feltupírozzák" a mondandójukat, akkor már nem csupán tudományról van szó, hanem egy bizonyos nézőpont hirdetéséről - nevezetesen azt akarják sugallni, hogy a területük a valóságosnál érdemesebb a finanszírozásra, a figyelemre és a kezelésre. Ha hatásos üzenetet akarnak küldeni a politikusoknak, akkor valójában a tudomány segítségével politizálnak.”

Bjørn Lomborg (1965) svéd környezetvédő

„A szovjet bürokrácia, szolgáltassunk neki igazságot, széles körü tapasztalatra tett szert az embertömegek kezelésében: még ha arról is van szó, hogyan kell őket elaltatni, megosztani, meggyengíteni vagy egyszerűen becsapni avégett, hogy abszolút hatalmat gyakoroljon felettük. De éppen emiatt elveszítette forradalmi nevelésük minden lehetőségét. A bürokrácia miután elfojtotta a néptömegek spontán kezdeményezéseit a saját országában, a világban másutt sem képes felkelteni a kritikai gondolatot és a forradalmi vakmerőséget.”

Lev Davidovics Trockij (1879–1940) orosz marxista politikus

„Mint gongütésre a díszletek, a láthatár egyszeriben megvilágosodott körülöttünk, kinyílt. A négy égtáj felé kanyargó utak hirtelen értelmet és jelentőséget kaptak: valamelyiket végre mi is használni fogjuk? De melyiket? Apám egyelőre nem akart pusztára menni, csábította a szabadság. Valami kis tájékozódási és tanulási időt szánt magának, szeretett volna újra körülnézni a világban. Úgy határozott, fölmegy Pestre, letesz még egy-két vizsgát, a malomgépek és Diesel-motorok kezelését, s közben megpróbál valami gyárba bejutni, illetve megkóstolja, milyen is az a gyári élet. (18. fejezet, 360. oldal)”

Illyés Gyula (1902–1983) magyar költő, író, drámaíró, műfordító, lapszerkesztő, országgyűlési képviselő, az MTA és a DIA tagja

„Gyereket választottam »hősül«, mert a gyerek nagyon jó paradigmája a náci totalitarizmus dinamikájába belevetett embernek: ott a felnőttek tudata is infantilis tudattá fokozódik le, részben az érett ésszel követhetetlen események súlyánál fogva, részben pedig az ember anyagszerű kezelése által, amelyben szükségképpen felőrlődik mindaz a védekezési erő és lehetőség, amelyhez egy polgári neveltetésben részesült ember hozzászokott. Ebben az infantilis tudatban nincsenek primér morális elvek: csak a tapasztalat van jelen, és az üres fogalmak, amelyeket egy gyerek az iskolában, a szülői házban megkap. Regényem a tizenkét fokú zene kompozíciós elvét követi. Atonális regény. S ahogy a zene tonalitása egy hagyományon, egy harmonikus konszenzuson alapszik, amelyet az atonális zene bizonyos – és nem tisztán zenei – törvények hatására elvet, úgy a regény atonalitása is egy ilyen konszenzusnak a feladását, elvetését jelenti. Egy regényben a tonalitás nem egyéb, mint a társadalomban abszolút érvényes erkölcsi konszenzus. Pont ezt az erkölcsi konszenzust sodorta el Auschwitz. Úgyhogy olyan regényt írtam, amelyben az erkölcsi fogalmak nyelvkritikai viszonylatba kerülnek, és a szemünk előtt mondanak csődöt.
[…] Tizenhárom évig tartott, amíg a regény első gondolatától a regény utolsó mondatáig értem; de természetesen tizenhárom éven keresztül nem állandóan csak a Sorstalanságot írtam. Elsősorban is tudnom kellett, hogy miről akarok írni, mit akarok írni, föl kellett derítenem a saját tehetségemet, föl kellett dolgoznom az élményeimet, ki kellett alakítanom a víziómat az egész történelmi háttérről. Tapasztalnom kellett, majd el kellett képzelnem ennek a két apokaliptikus embertípusnak, a rettenet előidézőjének és a borzalom elszenvedőjének a karakterét. Nyelvet kellett teremtenem mindehhez, el kellett döntenem, hogyan kezelem az elbeszélésben az időt. 73-ban készült el, 60-ban határoztam el, hogy megírom, 31 éves voltam.”

Kertész Imre (1929–2016) magyar író, műfordító