„Ti, kiknek a sors kezetekbe adta
gyeplőjét szép hazánknak,
hogy-hogy nem ébred bennetek a részvét,
láttán idegenek rontó hadának?
Miért kell, hogy itassa
barbárok vére földünk annyi rétjét?”

„Tartsa mosolyogva, mert az élet szép dolog, és annyira lehet mosolyogni.”

„Megkettőztem szivem és semmit nem tagadtam.
Szerelmem alkotott képzeltet és valót,
S én voltam, ki hevet, formát, értelmet adtam
S örök sorsot neki, aki bennem ragyog.”

„Jöjj szerelmes szivemre, szép cicám,
de húzd be karmod büszke tűit;
hadd nézzem szemed, melynek parazsán
fém és agát elegye izzik.”

„Hat esztendeje múlt, hogy ti közötökbe
Engemet azon sors véletlenül külde,
Hogy lennék helységtek hívséges követje,
Mivel mást nem kaptok senkit és e végre
Elbeszéllétek, mely sok prókátorok
Fogyaszták pénzetek annyi évek alatt
S még semmi gyümölcsét az ő munkájoknak
Nem láthattátok meg sok fáradságtoknak.
Én a követséget magamra vállalám,
Életemet kockára tevém s felajánlám.”

„Pálma: Milyen szépen beszél… Fifti: Szépen, szépen… de mit?”

„Az indulatoknak alávetett ember nem a maga ura, hanem ura a sors, s ennek annyira a hatalmában van, hogy gyakran noha belátja a jót, mégis a rosszat kénytelen elkövetni.”

„Ha minden szép volna, semmi se lenne szép.”

„Nem az a kedves, aki szép, hanem az a szép, aki kedves.”

„Ó távoli vad hazám! ismeretlen barátaim! nagy családom! Fájdalmad jajszava visszahívott hozzád – jajszavadtól mélyen találva hajtom le szégyenkezve a fejem, hogyan felejthettelek el ilyen sokáig… Miért tart a szigorú sors távol tőled?”